Lechnerek régen és ma VII.

Amikor az ember megfogja az agyagot és gyúrni kezdi, valami új születik, valami új jön létre belőle. Egy szobor vagy egy tárgy formálódik lassan, ami hatalmas belső megnyugvással párosul – mondta el Boldi, akinek a munkásságát több más Lechner leszármazottéval együtt kamarakiállításon mutatta be a Lechner Tudásközpont.

Boldit a kiállításhoz kapcsolódóan Juhász Réka, a Lechner Tudásközpont munkatársa kérdezte a munkájáról, pályaválasztásáról, hobbijáról és a Lechner ősöktől kapott szellemi örökségről.

Szmrecsányi Boldizsárral beszélgetek…

Mondjuk inkább úgy, hogy Boldi! Boldi a művésznevem. Mindenütt így hívnak, külföldön és itthon is Boldiként szerepelek. A Szmrecsányit nem egyszerű kiejteni még itthon sem, külföldön pedig a Boldizsár kiejtése is gondot okozhat.

Tehát Boldi, mit szeretsz csinálni, mi a hobbid?

Maga a szobrászat a hobbim, de a sportot is nagyon szeretem, a sportágak közül a teniszt a legjobban. Emellett nagyon szeretek focizni, olykor elmegyek futni az erdőbe és biciklizem is. A sport rendkívüli mértékben leköt. Sőt, szükségem is van rá. A szobrászat mellett nagyon fontosnak tartom a sportot, illetve azt, hogy minél jobban ki tudjon kapcsolódni az ember. Van egy drótszőrű magyar vizslám, aki rendkívül hűséges társam, ha sportolok.

Érezted valaha előnynek, hogy olyan emberek leszármazottja vagy, akik letettek valamit az asztalra?

Sohasem használtam a Lechner nevet, a Szmrecsányira pedig kevesen kapják fel a fejüket. Nem is fordult meg a fejemben soha, hogy előnyszerzésre használjam a Lechner rokonságot, noha egyenes ági leszármazottja vagyok Lechner Ödönnek.

Miután rendszeresen kiállító művész lettem, már volt több közös kiállításom az ősökkel: ilyen volt például Lechner Ödön, Szmrecsányi Pajtás Ödön és jómagam közös kiállítása – nos, akkor persze kiderült, hogy én Lechner leszármazott vagyok, de addigra már nem függött a Lechner névtől az én szobrászatom megítélése.

Mi, az egyenes ági leszármazottak Lechner képekkel, Lechner tudattal nőttünk fel, ami számomra is komoly motivációt jelentett. Szerettem volna hasonlítani hozzájuk és olyan maradandót alkotni, amire az én gyermekeim és talán unokáim is éppolyan büszkék lehetnek majd, mint amilyen büszke én vagyok az előttem élt generációk tagjaira.

Hogyan lettél szobrász?

Gyerekkoromtól kezdve sokat rajzoltam, festettem és elég korán megismerkedtem az agyaggal. Ekkor éltem át először azt az élményt, hogy amikor az ember megfogja az agyagot és gyúrni kezdi, valami új születik, valami új jön létre belőle. Egy szobor vagy egy tárgy formálódik lassan, ami hatalmas belső megnyugvással párosul.

A 21. század rohanó világában szobrászként igen nehéz utat választottam, tekintettel arra, hogy nemes anyagokkal – kővel, bronzzal – dolgozom. Ezek megmunkálása rendkívül időigényes, amire a mai felgyorsult világban általában már nincs idő. Ennek következtében a szobrokat saját magamnak készítem, ahol az idő nem számít, és csak az a lényeg, hogy a mű nekem megfeleljen.

Építész sosem akartál lenni?

Gyerekkoromban többször irányítottak az építész pálya felé, ami engem azonban nem érdekelt. Sokkal inkább vonzott a biológia, az ornitológia és a sport. Hosszú időn keresztül jártam erdei megfigyelésekre, ornitológus táborokba. A gimnáziumi évek alatt a rajz, a szobrászat iránti rajongás felerősödött bennem, és egyértelművé vált, hogy inkább képzőművész pályát szeretnék választani. Ezt a felismerést követően pedig már tudatosan, megszállottként készültem a felvételire, azaz minden délután 4-től este 8-ig rajzoltam és mintáztam egy képzőművészkörben.

Van példaképed a családon belül?

Lechner Ödön mellett külön ki kell emelnem édesapám ágáról Péch Antal és Péch József nevét és munkásságát, akik szintén rendkívül sokat adtak az országnak.

Hogyan gondozod a család jeles örökségét?

A mi családunk rendkívül összetartó. Ez azt jelenti, hogy a testvérekkel, unokatestvérekkel, sőt a család távolabbi tagjaival is rendszeresen találkozunk különböző családi ünnepeken, kiállításokon.